Amúgy sem volt igazán hosszú a lista a reggeli elintézendőkkel. Már tegnap este is gyanús volt ez, amikor írtam. Viszonylag hamar a végére is értem, néhány e-mail, rendelés egy webshopból, amit mellesmeg már hetek óta halogatok, de egy jövő heti interjúhoz szükségem van egy eszközre, két fontos telefon, és… Rápillantok az órára, ott a jobb felső sarokban: van még másfél órám indulásig.
Gyanakodni kezdek, valami nem stimmel. Kissé, mintha feszült lennék a gondolattól, úgy érzem valamit elfelejettem. Végigpörgetem az e-maileket, nézem a listámat, a boritékokat az asztalon, hátha eszembe jut, mi maradt el, hogy van másfél üres órám… Nem vagyunk hozzászokva, hogy egyszercsak kapunk ajándékba némi időt, amikor meg lehet állni szemlélődni. Próbáljuk ezeket a perceket órákat is hasznossá tenni, a hasznosságnak a nyugati világban elfogadott értelmében, vagyis dolgozni, tenni valamit. El kellene fogadnunk, hogy szemlélődni, kicsit hátrébb lépni, leülni, kitisztítani a gondolatainkat, csak a légzésünkre koncentrálva elcsendesedni is hasznos.
Zenész barátaim mondják sokszor, hogy a zenében nem a hangok megfelelő időben rörténő megszólaltatása jelenti az igazán nagy varázslatot, hanem a szünetek, a csendek. Némi túlzással, a hangok csak azért vannak, hogy felhívják a figyelmünket a szünetekre, amik nélkül az egész csak idegesítő hangzavar lenne. Ugyanígy kellene gondolnunk a napjainkban egyszercsak felbukkanó “üres” percekre, órákra, mert valójában ezek nélkül az egész csak egy idegesítő örvénylés lenne.
Kommentek
You might also like
