Mielőtt valaki még orvosért kiált, jól vagyok. Futni voltam, a szokásos erdei körön, a tavak körül, a Nyírjesben. Mondom mit láttam, hallottam. Harkályok, nagy serényen kocogtatnak, mindenféle madarak énekelnek, az erdő alján, ahol nap éri friss, sötétzöld fű serken, és nyílik a napos foltokban az az apró kis kék virág, ami olyan nefelejcsféle. Odakint tavasz van. Ahogyan kell. Napsütés, költői langymeleg, éledő természet.
Szóval a világban úgy általában minden rendben. Ezt csak azért mondom, mert olyan sokan rebesgetnek világvégét, de annak egyelpőre semmi jele. A világ ui sokkal hatalmasabb, semmint, hogy az egyik fajt érintő problémák, akár csak megrezegtetnék azt a bizonyos lécet. A világot, úgy általában úgy tűnik hidegen hagyja a koronavírus járvány, a forint gyengülése, még az olajár zuhanása is, a hiteltörlesztési moratórium, a várható csődhullám az idegenforgalomban, vendéglátásban, a légiközlekedésben, a magyar egészségügy állapota, a lélegeztetőgép- és maszkhiány, az oktatás spontán digitalizációja, ami csendben zajlik, a kijárási korlátozás, a felhatalmazási törvény, ahogyan Madrid, vagy Lombardia tragédiája is.
A többi fajnak, megvan a maga problémája, fészket kell keresni, korhadt fát kell keresni, udvarolni kell, párt kell találni, ki kell hajtani, zöldülni kell, fontoszintetizálni, vízként folyni, állatként szaporodni, élni.
Az a szomorú hírem van, most az erdőből visszatérve, hogy úgy érzem, magunkra maradtunk.
Ha kicsit alaposabban szemügyre veszed a világot, értsd jól, nem a globalizált világgazdaságra gondolok csak, hanem a nagy világra, a maga sokezer élőlényével, növényeivel, fáival, virágaival. Szóval ha szemügyre veszed a világot, akkor fel fog tűnni – ha eddig még nem -, hogy egy párhuzamos univerzumban élünk, aminek az ajtaját lassan ránkcsapja egy egészen apró, szinte láthatatlan valami, és egyelőre úgy tűnik sem erőnk, sem tudásunk nincs, hogy elég erősek legyünk vele szemben, természetes szövetségeseink pedig végképp nincsenek. Az egyetlen eszközünk ami maradt, hogy szűkölve visszabújunk a barlangunkba, és várunk, remélve, hogy megússzuk.
Nem mondom, hogy ez a világjárvány egy jel, valami égi üzenet. Lehet, hogy az, lehet, hogy nem.
Az viszont elég nyilvánvaló, hogy bajban vagyunk, és csak magunkra számíthatunk, ami elsőre annyira nem megnyugtató. Valamikor, nem tudni pontosan mikor, talán már azt sem miért, felrúgtunk egy eredendő szövetséget, ami biztosított egyfajta egyensúlyt. Amiben helye volt persze a versenynek, voltak ragadozók és prédák, voltak nyertesek és vesztesek, de egyik faj sem gondolta, hogy ezekről dönteni felhatalmazása volna. Azt hiszem hiba volt abban a hitben ringatnunk magunkat, hogy ezt megtehetjük és még komolyabb hiba volt, meg is tenni. Egyszerűen csak elvenni, ami kell, mint a sáskák, akik “jönnek esznek, elmennek”. Ha másért nem, hát azért, mert nem lenne ez a kirekesztettség érzés, a félelmeink, a frusztrációnk mellé, hogy itt talán már nem is számít, mi lesz velünk.
Sőt. Ha a többi faj is emberi módon gondolkozna azt mondhatnánk, bizonyosan elég sok elendrukkerünk van, akiknek a végletekig szűkítetük, vagy egyszerűen elvettük az életterét. Sok-sok példát látunk ma is a Földön, hogy amint egy veszélyeztetett térségből eltűnik az ember, amint nem szennyezünk tovább egy folyót, vagy egy tengi partszakaszt, egy korallzátony környékét, egy öblöt, egy erdőt, az élővilág elképesztő gyorsasággal visszafoglalja magának, ami az övé. Egy percig se legyenek illúzióink – tudom ez biológiai értelemben nem teljesen szakszerű megállapítás -, nem hiányoznánk a rendszerből, amelynek az alapja az együttműködés. Még akkor is így van, ha most azt mondod, a ragadozók mindíg is vadásztak a zsákmányukra, elvették, amire szükségük volt, minden élőlény így tesz az életbenmaradásért. Aha. Csakhogy a kardszárnyú delfinek, vagy a feketepárducok nem igen borítják fel – pláne nem szándékosan – az élőhelyük természetes egyensúlyát. Valahol mélyen a működésük része, hogy a részei egy nagyobb egésznek, amelyért így felelősek. Ezt lassan elkezdhetnénk újra tanulni, és gyakorolni.
Kommentek
