Az első utunk Füredről, Földvárra vezetett, miután kézhez kaptuk a hajóvezetői engedélyünket. Kellemes nyárvégi hétvége volt, közepes szélben, a bérelt B25-össel. Földváron nagyon hosszúak a vendéghelyek. Amikor odaértünk, mindenkinek volt egy remek ötlete, hogy félszélben – oldalról tolja a hajót – hogyan kellene kikötnünk. Viccesen katasztrofális bénázás lett a vége, keresztbefordultunk, hol itt volt rövid a kézben lévő kötél, hol ott, de a lényeg: mindenkinek volt egy jó tanácsa, ötlete, elképzelése, hogyan kellene megoldani a helyzetet. A kormánynál álló társunk egyszercsak azt mondta: elég. Bár neki sem volt több tapasztalata, kézbe vette az irányítást, és pár perc alatt sikerült rendben kikötnünk.
Úgy érzem valami hasonló helyzetben lehetnek most azok a vezetők, akik a többiekkel összezárt, kényszer home-office, a gyerek béta verzióban zajló digitális oktatása, a nagyamamák otthon tartása melletti kevés szabadidejükben, a neten bóklásznak, és lépten nyomon megoldókba, és megoldásokba botlanak. Mindenkinek van egy ötlete, egy módszere, egy on-line kurzusa, egy digitális eszköze, tananyaga, pontokba szedett listája, hogyan lehet sikeresen, erősen túlélni ezt az időszakot. Hogyan legyen derűs, mit kell tennie, ha sikeresen akar válságot kezelni, mire használja az időt és hogyan ossza be a napját. Nehéz lehet ebben a megoldáshangzavarban, varázslódömpingben vezetőként koncentrálni. Vacak érzés, hogy mindenki más tudja mit kell tenni. Úgy tűnik, itt mindenkinek van már tapasztalata, hogyan kell egy globális gazdasági válsággal fenyegető világjárvány idején céget, csapatot vezetni.
Pedig aligha. Hidd el, senkinek fogalma sincs. Leginkább azért, mert ez nem EGY válság, vagyis az, de olyan, amilyet senki sem élt át még nemcsak vezetőként, hanem úgy általában sem itt Európában. Ok, olyasféle, mint a világháborúk voltak, de az a generáció a legkevésbbé hallható most, hogyan is kellene gondolkodni a “túlélésről” és az újrakezdésről. Szóval hidd el, mindenki a Maslow-piramis alján hever, és még alig ocsúdott fel a nagy zuhanásból, nemhogy tudná, merre induljon felfelé.
A minap egy zoom megbeszélés elején, a check-in körben egyszercsak előkerültek a személyes félelmek, miután valaki kimondta: csüggedtnek érzem magam. Aztán gyorsan arra terelődött a szó, miért is kellene mindíg erősnek, feldobottnak mutatkozni, mikor mind olyan helyzetben vagyunk, amilyenben sohasem voltunk még. Félni pedig természetes, csak a fejlett gazdaságokban kiment a divatból, vagyis inkább nem trendi. Kivált vezetői szinten ezt az érzést, sok másikkal együtt karanténba zártuk, többnyire maguk a vezetők zárták, és zárják karanténba. Ezért is kellene komolyabban venni a vezetők és a munkatársak, és úgy általában az érzelmi intelligencia fejlesztését.
Minden, ami a külvilágból ér minket, először a limbikus rendszerünkre hat, vagyis érzéseket vált ki, amihez azután kapcsolódik valamilyen racionális megértés. Az érzés, most a bizonytalanság okozta félelem, csüggedtség, frusztráció. A megértés pedig legyen az, hogy ez OK, és, hogy ez így is lesz még egy darabig. Senki sem tudja meddig, és mi lesz, amikor vége lesz. A legtöbb, amit tehetsz, hogy elfogadod, amit ez a helyzet okoz, teremt, és ebből az elfogadásból egyszercsak stabilitás lesz, ami javítja a biztonságérzetedet. Máris tettél magadért, és körülötted mindenkiért – család, csapat, cég, kollégák, barátok – valamit, egy apró lépés abban a bizonyos piramisban.
Egy dologra érdemes figyelni ezekben a napokban, hetekben, hónapokban. Nehogy úgy járjunk, mint a hetvenes évek egyik klasszikus viccében a vak néni, akit az úttörők akkor is átsegítettek az utca másik oldalára, ha esze ágában sem volt átmenni. Igaz az uttörők ettől jobban érezték magukat. A néni meg ott állt, a Maslow-piramis legalján, ahová a legkevésbbé vágyott.
Kommentek
You might also like
