Rólam
Többnyire kérdőmondatokat használok, csillagásznak, atomfizikusnak készültem, de végül újságíró lettem. Édesapám, aki gépészmérnök volt, amikor tizenegynéhány évesen beavattam, hogy hiszek a perpetuum mobile lehetőségében nem mondta egy szóval sem, hogy ez lehetetlen, általában nem nagyon mondta ezt semmire. Kihozta a nagyszobából talán a Természettudományi Kislexikont, felütötte a termodinamika törvényeinél és azt mondta: “…ha ezeket meg tudod oldani, vagy haladni, akkor igen”. Ezzel a fajta nyitottsággal igyekszem járni az utamat, és megérteni mi, miért, és hogyan működik, vagy nem.
Gyors leltár az elmúlt harminckét évről, ami a Nógrád megyei Hírlapnál kezdődött, dolgoztam szabadúszóként tíz éven át, vagy egy tucat lap észak-magyarországi tudósítójaként – köztük a Népszabadságnak, a KÁPÉ-nak, a Respublikának. Tudósítottam az MTI-t, a Magyar Rádiót, voltam az MR Miskolci Stúdiójában szerkesztő-riporter, a Szabad Európa Rádió, egy rövid ideig a Magyar Hírlap mukatársa. Meghatározó volt életemben az a tíz év, amit a Világgazdaságnál töltöttem, előbb újságíróként, majd a vállalati rovat vezetőjeként. Három évig szerepelt a nevem a Figyelő impresszumában, és fél évvel az indulás után csatlakoztam az Infórádióhoz. E két alkotóközösség tagjaként, Pulitzer Emlékdíjban részesültem, akkori kollégáimmal együtt. Húsz éve foglalkozom energiaügyekkel, infrastruktúrával, gazdasággal, egyre többet külpolitikával, szociológiával, közélettel.
Ahogyan haladok előre az úton, egyre inkább foglalkoztatnak a második, harmadik, negyedik és ki tudja még hányadik szintű kérdések. Egy asztrológus barátom szerint, ez a skorpió aszcendensem műve, mindennek a mélyére hatolni, és megvilágítani a legkisebb sötét foltot is egy ügyben, kérdésben, történésben.
A kérdőmondatok mellett, az állandó mozgás, ami meghatároz. Autóval, bringával, vízen, vagy csak gyalogszerrel, egy hegyi ösvényen, ha lehet a Tátrában, ahol valamiért mindig is olyan otthon éreztem magam. A hegyek amúgy is legalább annyira közel állnak hozzám, mint a víz. Megmagyarázhatatlan, úgy értem nógrádiként megmagyarázhatatlan szálak kötnek a hajózáshoz, a vízhez.
A hajón, valamiért egészen más tudatállapotba kerülök, mintha valamelyik korábbi életembe lépnék át, amit bizonyosan hajós üzemmódban töltöttem. Hiszek benne, hogy a vitorlázásban koncentrálódik az élet. A vízen sokmindent megtudhatsz magadról, ha nyitott vagy. Ilyesfajta csoda lehet a zenélés. Sohasem tanultam, csináltam, de a zenész barátoktól tudom, az árokban ülve ugyanúgy különös szemszögből látszik a világ, mint a hajó kormányánál. Ugyanúgy csapatsport, ahol hol alázatosnak, hol kemény versenyzőnek kell lenni, jó érzékkel választva meg az egyik, és másik idejét, akárcsak úgy általában az életben. A cél végig egyensúlyozni az úton.
