Az elmúlt napokban sokat figyeltem a köveket a tengerparton. Vagyis inkább a rendszert, amit a homok, a kövek, a kagylók, és a víz alkot. Ha elég korán mész le a partra, még a hangját is hallod, nemcsak a hullámokét, hanem ahogyan a homok, az apró kövek helyezkednek, összecsiszolódnak, ahogyan előbb a hátukon hengergetnek egy kagylóhéjat, afféle klasszikusat, a benzinkút logót, majd elnyelik és magukkal sodorják, csiszolják, alakítják.
Az elmúlt, kicsivel több, mint két évben az életem leginkább arról szólt, hogy kisebb-nagyobb csapatokat támogattam, hogy csapatabbak legyenek, hogy könyebben utat találjanak egymáshoz, hogy felismerjék az erősségeiket, és a korlátaikat, hogy haladjanak az útjukon. Sokat hallottam, amikor elkezdtünk beszélgetni a tervezett játékos programról, hogy “frissek még, össze kell még csiszolódniuk”, vagy csak “…néhányan frissek még, és be kell csiszolódniuk”.
Szerintem pedig, és ezt a játékos programjainkon is megmutatjuk, vagy inkább érzékelhetővé, felismerhetővé tesszük, szóval szerintem az együttműködés kulcsa nem az összecsiszolódás. Mit is mesélnek, mesélünk a gyerekeinkneka folyópartok, vagy a tengerpart köveiről, kagylóiról, hogy valamikor sokkal nagyobbak voltak, szépek, egyedi mintákkal, csak a víz energiája, ahogyan görgette egymáson, lassan elkoptatta, átalakította őket. Előbb elvesztették az éleiket, azután a formájukat, a karakterük lassanként felmorzsolódott. Mind egyforma formák lettek, simulékonyabbak, hengeresek, gömbölydedek, hajlított formák a markáns élek helyett. Az nem baj, ha az éleinkkel nem vágjuk meg egymást, de elveszíteni őket kicsit annyi, mint feladni valamit magunkból.
Az együttműködés szerintem sokkal inkább olyasvalami, mint a tengerparton, vagy a hegyekben épített kőemberek. Egy kis szigeten láttam egyszer, ahogyan egy öbölben a helyi gyerekek tömegével építették ezeket a kisebb, nagyobb, égbetörő alkotásokat. Magam is szeretek játszani az egyensúllyal. Megtalálni azt a pontot, ahol épp össze tudnak kapcsolódni úgy, hogy megtartják egymást. Ha már építettél kőembert tudod, olykor cserélgetni kell a köveket, mert más sorrendben, jobban működnek egy egységként. Azután, amikor egy újabb, a következő kő kerül a rendszerbe, olykor az egészet újra kell hangolni. Így van ez a szervezeti együttműködéssel is, nincs statikus ideális állapot. Olykor a vezetők azt várják egy csapatépítő alkalomtól, hogy onnantól minden rendben, együttműködés pipa. Pedig dehogy. Időről időre szükség lehet az egyensúly beállítására, hiszen a körülmények is, amelyekben a csapatoknak működniük kell, időről időre megbillentik azt, ahogyan a tengerparti építményeknek sem mindegy, hogy a hűvös, erős levante, vagy a langyos, kissé barátságosabb poniente fúj-e.
Az együttműködés szerintem sokkal inkább ilyen, érzékeny építkezés, ami az egyensúlyról, egymás megtartásáról szól. … és ahogyan olykor összeomlanak a kőemberek, olykor a szervezetek is szétesnek, és kezdődhet elölről a játék. Ok, nem a nulláról indulunk, hiszen emlékszünk, hogy a szürke nagy lapos kő hol volt, és hol a kisebb fehér, ovális. De lehet, hogy a sorrend más lesz, és úgy is egyensúlyban lesznek.
Mielőtt ez az utolsó bekezdés megszületett volna, ma reggel ismét a parton ücsörögtem és azon töprengtem, a kövekkel ellentétben micsoda szerencse, hogy eldönthetjük, odaadjuk-e az éleinket, a karakterünket, mindazt, ami megkülönböztet minket, vagy inkább egymásba kapaszkodva az égbe törünk. Vezetőként eldönthetjük, olyan szervezetet akarunk, mint az apró kavicsos tengerpart, kétségtelenül simogató, de a legkisebb hullám is átrendezi, összekuszálja az apró szemcséket, vagy inkább egymásra építkeznénk, létrehozva valami távolabbról is jól látható, valami egyedi, izgalmas dolgot. Amire persze figyelni kell, mert az egyensúly kényes dolog, csak leveszed a szemed róla és képes összeomlani. A kapcsolatainkra is igaz ez. Amikor majd visszagondolsz, egy valamikori kagylót akarsz látni a tükörben, aminek egykor egyedi mintái voltak, ma viszont már csak egy fáradt meszes darab, vagy inkább végigszörfözöl a hullámokon, mint egy vidám hajó? Igen, ez utóbbi macerás, lesz vihar, nyelsz majd sok vizet, olykor átkozni fogod a napot, amikor nem kapaszkodtál meg a parton, hanem engedted, hogy a dagály a hátára kapjon és vigyen magával. De amikor hanyatt fekve egy hullámon, a kék eget, vagy épp a csillagos eget bámulod, arra gondolsz majd, mindig ezt akarom érezni.
Kommentek
You might also like
