Ki az élesebb?

Ha két hajó van a tavon, az már verseny – szokta volt mondogatni egy barátom, és tényleg. Sokszor azon kapom magam, hogy ugyen csendes szombat délután van, amikor az ember békében üldögél a kormány mellett, a vásznak légies íveket rajzolnak, épp csak billen a bajó, szinte hangtalan fut Velence felé, egyszercsak elkezdem vizslatni a szálakat és állítgatni a köteleket, ha feltűnik mellettem mondjuk egy másik zugvogel. Közben kedélyesen beszélgetünk, de mindketten azt figyeljük, ki a gyorsabb, az élesebb. Különösen így van ez, ha tavasszal a felkészülés jegyében vágunk neki a tónak csapatostul, hogy megnézzük, működik-e minden, beleértve a télen tán lelassult reflexeinket is. Méregetjük a távolságokat, és latolgatjuk az esélyeket. Egy ilyen alkalommal, már a levezető körön jártunk, amikor elkapott a hév és reflexből “támadást” indítottam. Az elgondolás jó volt, a kivitelezés nem annyira, a megtámadott, amúgy is rutinosabb versenyző keményen és bátran védekezett, felszorítva a szélre, hogy fel kellett adnom a harcot. Mindketten lelepleződtünk. Rólam kiderült, hogy nem gondoltam át a dolgot eléggé, hirtelen ötlettől vezérelve rontottam rá. Róla pedig, amit eddig is tudtunk, keményen visszavág, még egy barátságos mérkőzésen is, mosolygósan két vállra fektet, ha megteheti. Sokszor rögtönzünk a mindennapi életben is, cégvezetőként, szülőként, partnerként. Ezek a pillanatok épp ezért értékesek, mert nem mesterkéltek, nem sterilek, viszont jól tükrözik az adott helyzethez, pillanathoz, feladathoz való viszonyulásunkat, a koncentráltságunkat, vagy épp a kívülállásunkat. Megmutatják, mennyire vagyunk jelen a jelenünkben.

Kommentek